Fekete szobában, feketében.

Eltévedtem valahol, útközben. Más lettem, mi lenni akartam, s más, mint aminek indultam.
S nincs mentségem. Csak eszembe jutott, hát ha. És ki tudja mire lenne szükségem.
Önmagam bohóca lennék? Még az is lehet. De nem számít..nagyon sok minden, nem számít...
Bármit teszek, a családomnak nem fogok megfelelni, pedig nem is csináltam mást nekik, csak megfelelni akartam. Mióta elhagytak,elhagyott, csak megalázva érzem magam. És egyedül.
Itt olyan dolgokat teszek, amiket nem akarok. Csak elmenni, eltűnni, és nem a boldogság reményében, vagy egy jobb és szebb világ elérése miatt. Nem. Csupán más városok nagyobbak, jobban el lehet tűnni az egyhangú, monoton, póker arcú emberek között. Emberek... dögök.
Boldog akartam lenni, de nem tudok. Nem merek.
 Hányszor, de hányszor el akartam mondani valakinek, hogy ne, ne megváltoztatni akarj, ne várj el  semmit, csak ölelj és ne hagyd, hogy a világ megtaláljon! Majd, mi is lett... gonosz szemekkel, azt mondtam menj, menj csak, nem tudok megfelelni. Hagyj itt. Igaz, volt hogy ők nyitottak ajtót.
A félelem nagy úr, még akkor is ha nagyon menően kibaszottul bátornak érzed/mondod magad.
- Félsz? - Igen. - Elmondod? - Soha.
S lám, épp ezt írom. Nevetek magamon és nevetek rajtatok. Nyilvános öngyilkossággal kell bebizonyítanod másoknak, hogy akarsz, és élni akarsz! Cöhh, s nem azért, mert érdekli is őket, hanem mert látni akarják aaaaaaaaaaz igyekezeted.
Gyerünk-gyerünk.
Dühösnek kéne éreznem magam. Mondogatni, hogy menni kell. Elfogadni, hogy szart se tehetek... na jó, ez utóbbi már sikerült.
Mindennap előttem vannak azok arcai, akiket valaha szerettem. Mindennap lepörögnek a rosszul kiválasztott szavak és tettek. Mindennap pofán vágnám magamat az ostobaságaimért. De a sors elintézi helyettem. Fekete szobában, fekete ruhában, egyedül. Megint, még mindig, majd újra.
Szabadnak lenni kurva jó, egészen addig amíg van mit enned.
Szar a kávé, de legalább olcsó, a dohányosok pedig korábban halnak.
Nemrég voltam egy újabb, friss sírnál.

Megvetem azokat, akik felnéznek rám. Hát nem látjátok mekkora bolond vagyok? Vannak jobb hősök, vannak igazi hősök, vannak, de itt csak bohócok és szemfényvesztők.
Mosolyog rám a tv, mosolyognak a plakátok és a reklámok. Szívet melengetően sugallják, hogy mivel nekem nincsenek olyanjaim, mint nekik, mennyivel szarabb vagyok. Mosolyognak, nevetnek rajtam.
Az  emberiség nem ér szinte semmit. Bebizonyítsam? Nézz tükörbe, és mondd végig mi az, amit nem azért tettél, hogy megfelelj, mert elvárták, nem azért, mert azt mondták az úgy jó lesz neked. Kész? El mered mondani?

Minden elmúlik, csak ideig-óráig szórakoztat. Csak a sötétség örök, de az is szinte már... mint ha elhagyni készülne.

Ezt akartátok? Erre vágytatok?
Tessék csak, tessék. Még vannak jegye az előadásra. Azt hiszem ma két könnyesre vert bohóc lesz öngyilkos, hogy megfeleljen a közönségnek. Tessék, tessék.
Nem, a popcorn elfogyott.