Emlékezés.

A tegnap és a ma is az emlékezés napja. Bár ma nem iszom le magam, mint tegnap. Ma elviselem a súlyt, amiket ezek hordoznak. Nem lehet menekülni mindig, nem?


Mivel nem sok irományt raktam fel ide mostanság, valamelyest pótolom. Sajnálom, ha nagyobb mondanivalójú posztot vártatok. Az is lesz nem sokára.

Jelen

Egyre korábban kelek,
Az álmok se adnak menedéket,
Alig alig beszélek,
Főként mert nincs kinek.

Tegnap épp csak megkapaszkodtam,
Erkélyünkről majdnem leborultam,
Az éhség szédített,s alant,
Várt egy halálkaland.

Tornacipőm foszlik,
Bakancsom lyukak diszítik,
A csillagom nem fénylik,
Fortuna is késlekedik.

Egy valamim van talán,
Leírom nektek: magány!
S majd az est folyamán,
Párom is csak ez az árny.

A Fekete Főnix legendája


A legmélyebb mélyben,
A feneketlen sötétben,
Él egy fekete madár,
Kinek rangja, a halál.

Fény nélküli lángjai,
A holtak bűneit égeti,
Lelkében megannyi démon
szülte, bűnös hatalom.

Egy nap választ magának,
Testet, mely hatalmasságának
méltó utódja,
Őrülete birtokosa.

S akit e madár választ,
Annak átkával ad támaszt,
Megajándékozza a sötétség tüzével,
A Fekete Főnix pusztító erejével!

Fény leány

Furcsán nézegettem,
Megmutatott képeid,
Mosolyodat kerestem,
De nem nevettek szemeid.

A felkelt nap fényeit,
Ragyogta szép arcod,
A bájolás dallamait,
Kacagta a hangod.

Bár tudnám mit gondolsz,
Merre réved tekinteted,
Ha az estben barangolsz,
Kik vigyázzák léptedet.

Bevallom, irigykdek,
Azokra, kik láthatják,
Messze menő szépségedet,
Fényed csillogását!

De csak olvashatlak,
Képeid nézhetem,
Várhatom a sorokat,
Melyeket tán' írsz nekem!