Alig van erő egy-egy lépésre, mégis minden percben a legszívesebben mindent - vagyis - MINDENT porig rombolnál, pusztítanál.
Mosolygós arcok, idegesítenek.
Dögöljenek meg az elsuhanó biciklisek.
Ki ez a talpig feketében, fura szemfényű morcos alak az éjszakában?
A bőrkabátom fújja a szél. Tropára ment bakancsom immár hordható.
Éhes vagyok. De áá, mégsem. Szarok bele.
Vicces alakok néznek rám csúnyán; kiakadásaim nagy hírnökei az elrejtett könnyek, melyek a sötétben jönnek elő.
Hol vagy. Hol vagyok. Hova megyek.
Mindennap úgy indulok el, hogy nem akarok elindulni. Mázsás súlyokat érzek magamon pusztán a létezés folyamán.
Jól vagyok. Remekül.
Fáradt vagyok. Belefáradt. Minek küzdeni, ha nem jön semmiféle cél? Ha nincs átszakítandó szalag?
Merre fújja a szél a leeső leveleket.
- Gyere haza gyermek. - súg a fekete éjszaka - Hát nem látod hogy sorvasztja testedet, az áruló fény blabla maszlaga?
Jól vagyok, remekül. Remekül, egyedül..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése