Szombat.

Nem sok mindenre emlékszem a szombatról. De hallottam, hogy morcos voltam, talán kiabáltam is és mindenkit oltogattam. Hajnalban keltem arra, hogy Manó veszekszik valami ismeretlen fazonnal, így felültem az asztalra és ezt figyeltem. Azóta nem vagyok jól. S miért? Mert random ember random legszarabb embert hozta fel, hogy ugyan mi van vele.... mi lenne? Remélem megdögölt vagy szenved, vagy most is sikoltozik... és mégsem... mert, mert... de jöjjön inkább, amit írtam a kávézás, majd első sörömnél. Aztán nem volt visszaút. Vagy út sem volt. Vagy kit is érdekel....

" Egy ugyan olyan senki vagy, mint én. Felkelsz, talán rágyújtasz és a füsttel ugyan úgy kifújod az érzéseid; fekete és forró kávét szürcsölve, mint én. S egyszer, e buzgó pillanat hevében rájössz önnön értelmetlenséged valójára. Az utcán, immár felemelt fejjel, nem a földet nézve bámulsz bele a szembejövők nyomorult arcába, és legszívesebben leköpnéd őket, mint a tükröt reggel, amiben szánalmas arcod pillantottad meg. Majd a megvetés átmegy gyűlöletbe. Emlékeidben ott bujkál még a beletörődömség megnyugtató érzése, de már nem tudod előhozni, mert az undor és a hányinger visszanyomja.
 Mindenhol a teremtés szégyenének mozgó húsgolyóival találkozol gyorskajás, ketchup vagy majonéz rászáradt mocskával a képükön.
Élsz, de azt kívánod bár ne élnél, vagy pusztuljon el mindegyik. Valahol, őrült agyad fantáziájában lángok, sikolyok tűnnek fel valami filmből beléd épített képsorként, amiben megvalósul a vágyad és mindenki meghal. S tudod, érzed, hogy ha ez bekövetkezne, elszívnál egy cigit, meginnál egy sört. aztán fejbe lőnéd magad,  hogy nyoma se maradjon az emberiségnek; csupán rothadó testek bizonyítsák, hogy valaha élt a tömény ostobaság.
A végére érve, beszűkült agyad fogaskerekei megmozdulnak, és eloltod a cigit, ami megégette a kezed, majd megiszod az utolsó korty kávédat. Undorodsz magadtól, undorodsz kimenni és eltűnődsz, hogy délután van és nem is akartál felkelni, csupán a berögződés keltett fel.
Újra rágyújtasz, kifújod az emlékek ködét megerőszakolt tüdődből.
Igen, itt van. Előhozták a lelked legmélyére taszított személyt, aki miatt a sötétségbe menekültél. Agyadban pengeéles szikékkel lüktet; mosolyog az ártatlanság álarcait maga elé tartva és fehér rózsát nyújt feléd, melynek véres tövéről lassan csöpög a bíbor fájdalom.
Emlékszel.
Remegő kezed elejti a még égő cigarettát és a sírással harcolsz, miközben mindent magad körül felborítanál és összetörnél. Legszívesebben megölnéd magad, ahogy a régi megalázottság, kín és szenvedés gyötrelmei nyitják fel benned a rég bezárt ajtókat, de nem akarod, hogy az a mosolygó szörnyeteg nevetésben törjön ki. Elveszed és végig húzod a tüskés rózsát az artériáidon addig, míg szívedhez nem ér, majd leszaggatod a szögesdrótokat és eltemeted a vérző növényt, ami a nagy vörösségben beléd olvad.

Megszámolod mennyid van, felöltöd az éjszakai feketeséged és elindulsz újra temetni, miközben egyetlen név nevet fejedben: Mína. "

Képet akartál? Nem kaptál. Valami értelmet? Mindegy. " Ma még nem alszom, holnap már a síromra hugyozhatsz." - Harcosok klubja.

Orvoshoz kéne mennem, de nincs időm. Se kedvem. Nincs semmi.

Emlékezem szombat óta, és nincs fény. Nincs mosoly se vidámság. Én vagyok. Sötét van és hideg.