Összetörve

,,Élve születtem - nem elég ez büntetésnek?"
/Mary Hendrickson/

Nincs semmi jó ebben a szaros életben. Tele van fájdalommal, keserűséggel, gyásszal és sírással. Hamis illúziók világa, hazug lelkek bűzös mocsara.
Az élet, ah! Színjátszás, bábszínház... cirkusz, kinek melyik tetszik. Lehet, hogy pesszimista vagyok (ill. nem csak lehet, az is vagyok), sötéten látom a dolgokat, és persze ez csak az én véleményem, az én hülyeségem, de nem érdekel. Leszarom, hogy más mit mond. S nincs szükségem se hittérítőkre, se jobb belátásra bíró emberekre. Mert mióta az eszemet tudom, ilyen vagyok, igy gondolkodom. Hm, természetesen próbáltam, akartam én is másképpen, másmilyennek lenni... oly' sok mindent akartam régen... és mi lett a vége? Mi értelme volt? Még az a kevés is összeomlott körülöttem, az a kevés jó is eltűnt, mintha nem is lett volna, én pedig maradtam ugyanolyan. Ugyanaz a depressziós kislány, mint ami voltam, csak éppen mostanra már elmaradtak a pszichiáterek és a gyógyszerek. De! helyettük van még több fájdalom, és csalódás, és megalázás, és keserűség és... sorolhatnám. Úgyhogy, köszönöm, hogy élhetek. -mortuus; 2011.05.20.-

És most, most olyan halottnak érzem magam (elvégre, mortuus a nevem, ami latinul annyit tesz, hogy halott - olcsó poén, tudom). Belefáradtam már az örökös sírásba, a fájdalmakba, és a tehetetlenségbe. Én... akartam változni, tényleg, de nem így. Éppen az ellenkezőjére fordult minden. Szétesett, széthullott körülöttem minden. Gyűlölöm magamat, gyűlölöm, hogy ilyen vagyok és gyűlölöm a helyzetet, ami ilyenné tett. Unom már, hogy folyton csak sírok, hogy szenvedek, hogy egyedül vagyok. Egyszerűen csak üvöltenék, üvöltenék és... összetörtem. Úgy érzem, mintha apró darabokra hullottam volna. Apró darabokra, amiket ha felkap a szél, elég messzire repít egymástól ahhoz, hogy valaha újra egy egész, nagy darab lehessen belőlük...