1. fejezet: Mortus és Darkhero

Múlt

Darkhero: Az emberek nem hittek azoknak, akik azt állították: ezt nem így kell csinálni. Kinevették azokat, akik figyelőknek, okkultistáknak vagy más egyéb hasonlónak nevezték magukat. A mágiát és/vagy a mágia lényeit elkezdték árulni mindenféle hazugságokkal karöltve, mint például: telejósda. Hívd 780ft-ért és elmondja, amit Te is nagyon jól tudsz. Ez, és ehhez hasonló dolgok vezették félre az embereket, s lett az út, amit mindenkinek járnia kellett volna nevetség tárgya.

Az utcák hol némán figyelték a semmit, máshol kegyetlen sikolyoktól zengett az egész.

Aztán beütött a baki, és mindenkin pánik lett úrrá. Rohangáltak, ordítottak, vagy valakihez imádkoztak vagy épp szidták. De mindez nem segített, és a rohanás és az ordítozás elhalt sikolyokká, halálhörgésekké csendesült.

Nekem mákom volt. Mondjuk. Igazából, elmondhatom, hogy a káoszban meghalni indultam. Nem volt kedvem részt venni abban, amiről egész életemben pofáztam és a depresszióim, rémálmaim alapja volt.

Így hát fogtam magam, és nekiindultam annak a nagy valaminek, ami csökkentette az emberiség amúgy is túlnépesedett számát. Persze nem akartam mártír lenni. Győzzön a jobb alapon nekiugrottam, s túléltem.

Igaz, ha egy meghalt rendőr kézből kiesett pisztolyát nem kapom fel, lehet nem így lenne, avagy ha az a párkány hamarabb leszakad amiről végül ráugrottam arra a dögre. Miközben harcoltunk, jöttem rá, hogy túlélni nem is olyan könnyű. Jó, tudom az embereken túllehet lenni, ha megvernek fellehet állni, de én nem a dzsungelben éltem, hogy hozzászokjak egy vérszomjas lényhez, ami megakar enni... esetünkben széttépni.

Így hát, ráugrottam, s körülbelül negyed óráig küzdöttünk, ami abból állt, hogy kétszer neki csapott a házak falának, én pedig rohantam, lőttem, majd felmásztam egy létrán, ugrottam, és belelőttem a fejébe az egész tárat.

Összeesett, s nekem eszembe jutott egy pogány szertartás, amit valamikor régen olvastam, s ami a gonosz lények visszaűzéséről szólt. Lehet, felteszed magadban, hogy persze, pont ez jutott eszedbe, mi? Én meg,igen ez, de hogy miért, passzolom.

Elvégeztem, s a dög eltűnt. Jobban mondva szétfolyt.

Utána feküdtem. Törött bordák, törött bal kéz, s valahonnan folyt a vérem. Adtam magamnak olyan két nap szenvedést, mert úgy se jön senki megmenteni. Mindenki magát mentette. Aztán jött Ő és megváltozott minden.

Mortus: Régóta kereste. Az ő párja. A másik fele. A mindene? Talán.. Sok éjszakán át kísértette álmaiban és most végre tisztán látta hova is kell mennie. Egész életében érezte a másik hívását és ő is az övét.

Évekig élt egyik napról a másikra, elzárva majdnem mindentől. Látta mindazt ami tönkretette az emberek életét, és azt is, hogy mennyire nem érdekelte őket mindez. Kárhozott lett a kárhozott világban, s lám, most már minden elkárhozott és ő mégis él. Vicces - gondolta - hogy ez egész így alakult!

Időben ért oda a városba, ahol Dark volt, hogy lássa a pánikot és hogy az hogyan harcol a dög ellen. Pontosan így látta, ezért nem is lepődött meg rajta.

Viszont azon igen, mennyi vér folyt ki a testből, s aggódva sietett a fekvő testhez. Pont a feje fölé állt, hogy lássa, van e még élet azokban a szemekben.

- Ha Te vagy a Halál és értem jöttél... nagyon örülök, hogy ilyen gyönyörű vagy! - Dark félig suttogó hangja megrémisztette a lányt. Épp csak megtalálta és el is veszítse? Na azt már nem!

- Igen, a halál vagyok, de nem a Tied. Gyere, most kórházba megyünk!

Így felsegítette a fiut, akinek érthető okok miatt nem nagyon akaródzott felkelni, de megérezte a lány illatát és tudta hogy mennie kell. Tudta, hogy Ő az és azt is, hogy most már kettejüknek van egy útja!

Jelen

Egyiküknek sem volt vidám arca.

A poros utcán ketten ballagtak kézen fogva.

A lánynak hosszú fekete haja volt, a fiúnak rövidebb barna. Mindkettejükön hosszú bőrkabát. A fiún a szürke idő ellenére is napszemüveg és kalap.

- Nem sokára odaérünk Mortus.

- Tudom Dark.

- Biztos vagy benne, hogy itt lesz?

- Tévedtem valaha is?

Egymásra néztek és elmosolyodtak.

Mikor is mosolyogtak utoljára? Egyikük sem tudta. Ezekben a nehéz időkben a mosoly luxusnak számított.

- Menjünk.

Lakóházromok, szálldosó papírok vették őket körül. Enyhe szél fújt, de így is lehetett hallani bakancsaik tompa hangjait.

Ahogy haladtak, a házak egyre le maradtak, míg csak egyetlen nagy torony elé nem értek. Mindenfelé pusztaság, és csak kövek..

- Íme hát Babilon.

Mortus idegesen nézett körül.

- Van valami a levegőben, érzed Dark?

- Igen, valami nem stimmel. Látsz valamit?

A lány leült, lehajtotta a fejét, úgy hogy szemébe lógott fekete haja és szemeit becsukva koncentrált. Így ült olyan tíz percig, amikor is megremegett és megpróbált felállni, de csak másodszorra sikerült.

- Akadt némi probléma, ezért változott a feljövetel.

- Pontosan mi?

- Nem sokára, úgy is megtudod.

Talpuk alatt a föld megremegett, majd berepedezett, végül egy visítozó hatalmas árnymadár robbant ki belőle, ami egy ernyedt testet tartott karmaiban. Mögüle megannyi üvöltöző démon és fattyú , amik láthatólag megpróbálták elkapni.

Fekete lángok szakadtak le testéről, amik mint ha önálló életre keltek volna, elkezdték pusztítani a feljövőket.

Dark védőpajzsot vont maguk köré, majd felváltva igyekeztek lövedékekkel pusztítani a feljövő tömeget.

Mortus kiszaladt a burokból és egy gránátot dobott a kialakult lyukba, ami pár másodperc múlva felrobbant és beomlasztotta azt. Eközben a lángok szép lassan megölték, felemésztették és menekülésre kényszerítették a lényeket, mert a vezetőjüknek nem sikerült feljutnia és nélküle nem tudtak összhangban dolgozni.

Dark egy pecsétet rajzolt a földkupacra és valamit mormogott, mire az felizzott majd beleolvadt abba.

A madár óvatosan letette a testet, majd annak kezén lévő, madarat formázó gyűrűjébe zsugorodott és eltűnt. Hirtelen elcsendesült minden és bizalmatlanul mentek oda a testhez, ami mozdulatlanul hevert a földön.

- Íme Ruclyer, a kitagadott lázadó. Hát végre megérkeztél!

A szél csendben fújdogált, valahol messze varjak károgtak.