Sötét az éjszaka,
De nem a fekete égtől,
Egy harcos lép az útra,
Szakadt ruhája csöpög a vértől.
Álmokból épített várat,
Valamikor régen,
Mégis lerombolta a bánat,
Egy fagyos téli reggelen.
Megtépett zászló a köpenye,
Jég fedi páncélját,
De e jég hidege,
Veszi körül szíve tájékát.
Már nem álmodik,
Nem is akar tán',
Csak vágyódik,
A semmibe veszés után.
A szomorú bohóc
Az est végeztével,
Véget ér kényszernevetésem,
Bolond jókedvvel,
Csak Ti távoztok, közönségem.
S én vissza vasketrecem
magányába,
Családom és szerelmem
teljes hiányába.
A festék elfolyt,
Kopik is rendesen,
Félredobom a krumpliorrt,
Üveghez nyúlva, csendesen.
Színes ruhám feketére váltom,
Koszos körmöm se takarja semmi,
Felveszem hosszú bőrkabátom,
Mert várnak az éj sötét útjai.
A lenyelt alkoholt cigivel öblítem,
Sötét sátrak közt bolyongva,
Az elment közönséget keresem,
Hogy lássanak, de most borzadva.
És a pusztában találom magam,
Minden másnapos hajnaltájt,
S miután gonosz szavakat hánytam,
Otthagyom az átkozott tájt.
Így megyek vissza vasketrecem
magányába,
Családom és szerelmem
teljes hiányába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése