The Post.

Nos, úgy akartam írni, hogy mindent kiírok, cenzúrátlanúl, ámbár azóta beszéltem Hugival és lenyugodtam.
Babilon. Hát, Babilon folytatás most nem lesz, ámbár a poszt végére cserébe megkapjátok az amúgy négy részes sorozat első részét cakk - pakk, amit Kedves M. átszerkesztett és khm, kijavított...Remélem ez is megfelelő lesz.

A dolgok mennek szépen a maguk módján egyre lefelé, s egyre dühitőbben. Már felesleges megkérdezni a miértet, hisz rég nem érdekel senkit, csupán a végét várja mindenki.

Nézzétek, én vagyok a nagy és gonosz darkhero, alias Ruclyer, a gaz csábító és mocskos szemétláda. Ugye Farkaskoma? Manó pasija? És még sorolhatnám.
Tulajdonképpen nem érdekel ha utálnak, vagy ha bármi "rosszat" feltételeznek rólam. Hála a családomnak az ilyesmi már fel sem tűnik, csak az zavar ha valaki olyat bántanak ezzel aki nekem fontos. Egyszerűen nem látok rá jogot, legyen az családtag vagy társa a mindennapi életben és hasonlók ahhoz, hogy bárki bármi olyasmit mondjon vagy tegyen annak, akit elméletben szeret. Hazugság akkor az egész? Nem lenne túl meglepő, hisz az élet maga is egy nagy hazugság talán.
Ja amúgy ezelőtt 10perce biztosra vettem, hogy kikapcsolták a netem. Ha netán sok ideig nem jeleznék, megeshet, hogy evégett nem.

Szavakat mormolunk az éjszakának, s várjuk azt a bársonyos kezet, ami megérinti arcunk, vagy azt a gyönyörű szempárt amiben elveszhetünk.
- Dark, neked mid van?
- Az álmaim.
- S azok mire jók?
- Tulajdonképpen semmire.

Ilyen, és ehhez hasonló hangulataim vannak. Néha csak bezárni akarom magam a saját világomba, cirkuszomba, hát ha mindenki békén hagy. De vannak akiket pedig szívesen látnék, de nincsenek itt. Nem lehetnek, vagy nem tudnak jönni. Jogos? Jogtalan? Nem tudom, van e jogom bármihez is.
Nem rég jól voltam. Hosszú hétvége, és most fizetem az árát, ahogy az is aki szintén jól érezte magát. Fizetünk egy olyasmiért, amihez mindenkinek joga van és talán mégsincs jogunk. Elcseszett egy élet ez.

Tudom, nem lett olyan durva, mint amilyet talán vártatok, de a lenyugodásnak ez a mellékhatása.



Darkhero: I. A jelenkor démona

(Ez kitalált történet! Bármilyen egyezés csak a véletlen műve lehet!
– darkhero)



Bevezető

- Megtaláltátok?
- Igen Uram.
- Biztos, hogy Ő az?
- Teljes mértékben!
Lucifer elégedetten dőlt hátra trónján. Felvett egy fekete cigarettát a földről és meggyújtotta. Régi szokása volt ez, mindig a földön levő kátrányba teremtett.
- Akkor haladéktalanul hozzátok vissza. Épp ideje már hogy hazajöjjön az elveszett báránykánk! - hörgő nevetése zengett a csarnokában. A szolgadémon rögvest eltűnt és intézkedni kezdett.


1. rész: A héven

A HÉV. Minden nap 20 perc bambulás, miközben egyhangúan zötykölődünk egy koszos vonatszerűségen. Sok állomás, sok ember, semmi lényeges esemény. Egy ilyenre vártam gondolataimba merülve, mely lassan közeledett a Batthyány-tér felé, s ahogy figyeltem, a szárnyas BKV jelkép a vonat elején egy pillanatra szárnyas koponyává változott. A tegnap éjszakai bulizás után nem lepődtem meg túlzottan. - Aludnom kéne! - gondoltam, s nyíltak az ajtók, én pedig felszálltam. A szokásos embertömeg, szokásos egyhangúságával nem épp lelkesen fogadott. Mogorva arckifejezések és felsőbbrendű szemvillanások kísértek, míg találtam egy szabad helyet. Pár perc, s elindultunk. Gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon, néha-néha összerándulva képzeletem játékain. Olykor zöld ködszerű füstöt láttam a szemem sarkából a padló fölött lebegni, de mikor oda is néztem, semmivé vált.
Lassan haladtunk, s szépen lassan kezdett kiürülni a kocsi, végül Csillaghegyen leszállt az utolsó utas is és egyedül maradtam. Ahogy bezáródtak az ajtók, készülődni kezdtem a leszálláshoz. Békásra mentem, s alig vártam, hogy végre aludhassak. A zöld füst ott szálldogált a lábamnál, de mivel fáradtságomat és képzelőerőmet okoltam érte, nem foglalkoztam vele. Már láttam Békásmegyer első részeit. Lassult a HÉV, de mielőtt szokásos rángással megállt volna, hirtelen felgyorsult és haladtunk tovább. Abban a pillanatban felhangzott egy nevetés, mely távolinak tűnt, ugyanakkor félelmet keltően közelinek. Olyan, túlviláginak.
-Mi a franc... - kiáltottam, de ami ezután következett, az belém fojtotta a szót.
A kocsi elkezdett átalakulni. A zöld füst a falakra tapadt, s az addig szürkés lemezek, elkezdtek rozsdállni, s a füst egyre fényesebben ragyogott. Pánikolva az ablakhoz rohantam, de rögtön el is ugrottam. Repülő, szellemhez hasonló valamik repültek az ablak felé. Ahogy hátra ugrottam, be is törtek az ablakokon, egymás után száguldoztak be és ki. Forogni látszott a világ, nem hittem el amit láttam, nem voltam képes elhinni. Jéghideg lett, majd megfagytam, s hirtelen száraz hangon megszólalt a hangos bemondó:
-A Styx - folyó megállóhely következik. Üdvözöljük a túlvilágon!
Nem tudom miért, egyszer csak megbicsaklott a lábam, s egy hatalmas ordítás kíséretében, összeestem. Ahogy feküdtem a padlón, egyre homályosodó tekintettel láttam egy közeledő fekete bakancsot.
- Ne.....
Aztán elájultam.


2. rész: A cellában

Arra keltem fel, hogy fázom és sötétség vesz körül. Ahogy kezdett hozzászokni a szemem a sötéthez, észrevettem, hogy egy szobában vagyok, jobban mondva egy cellához hasonló helységben. Megpróbáltam mozdulni, de kezeimen láncok csörögtek, s kis mozgásteret adott csupán.
- Hol vagyok? - szóltam kissé rekedten, és éreztem, hogy a szám ki van száradva. Mintha teljesen egyedül lennék, üresen kongott hangom pár másodpercig, míg elhalt. Megeresztettem pár "Hahó"-t s egy kettő "Hé, valaki!"-t, de 10 perc felesleges kiabálás után feladtam. Fáztam, mégis izzadtam az idegességtől és a félelemtől. Éreztem, ahogy testem remeg kicsit. Láncaim fémes hidegsége zavarta a kezem, de rángatásaim eredménytelenül végződtek. Végül leültem és sírva fakadtam.1-2 óra múlva lenyugodtam, s csak némán vártam a történéseket. Egyszer csak fény gyulladt balra tőlem. Egy TV kezdett zúgni mellettem, majd egy sápadt öltönyös arc jelent meg a képernyőn.
- Üdvözöljük a Pokol VIII. síkjának, a Börtön-sík kárhozott lelkei, és a magam nevében! Önt, kit bizonyos feladatok elvégzésére küldtünk a VII.teremtés, 1323-as évében Ghaia síkjára, a Tanács nevében elfogtuk és ide hoztuk a következő bűnök elkövetése miatt.
Hangja túlviláginak hangzott, s jéghidegen. Nem értettem miről beszél, csak ültem és bámultam némán. 1323? Küldtünk? Engem? Mi ez a baromság? De csak folytatta....
- 1470-ben Ön minden kapcsolatot megszakított feljebbvalóival, s jelentésmulasztásokat követett el, mely következtében szem elöl tévesztettük. Továbbá, a Földön tartózkodása során, többszörösen parancsot tagadott meg, s előbb Lord Belzebub, majd mindünk ura, Lucifer Urunk ellen vétkezett. Összesen 300, szolgálatot teljesítő démont akadályozott munkájában, 150 életét vette el, körülbelül 500-nak okozott maradandó sérülést. Ezeken felül, megpróbált, a mi döntésünk által kárhoztatott lényeknek segíteni, békét hozni és megváltást. A barátság, szerelem és szeretet nevében elkövetett bűneinek összeszámolása még most is folyik. Mivel, tisztában vagyunk azzal, hogy emlékei kitörlődtek egy újabb születés folyamán, hamarosan megkapja őket, hogy a későbbiekben ne tudja mentségnek használni azt, miként nem emlékszik semmire. Addig is a pokol 10 törvényének nevében, cellájában marad, míg a Tanács tagjai másként nem döntenek, s tárgyalását elő nem készítjük. Kellemes időtöltést.
S a TV képernyője egy csapásra kihunyt, újabb sötétséget szabadítva rám. Nem értettem miről van szó... Álmodom? Vagy valamilyen szert adtak be valahogy? Akár hogy is, tudtam ki kell jutnom innen, vagy fel kell ébrednem. De hogyan? Ziháltam, az őrület kerülgetett, mégis a félelem ezen fokán is tudtam gondolkodni. Előre-hátra dülöngéltem és járt az agyam folyamatosan, míg egyszer csak közeledő léptek zaját nem hallottam. Még a lélegzetem is visszafojtottam, úgy vártam az eseményeket.
Apró fényt pillantottam meg a rácsok mögött, s ahogy közeledtek, láttam, hogy két fáklyát tartó személy közeledik felém. Kinyitották cellám ajtaját, s tisztán láthattam immár arcukat.... bár ne láttam volna!!!! Halott apám arca tárult elém, s egy régi barátom, kit halottnak hittem... Vigyorogtak, én pedig felordítottam. Elindultak felém, én pedig tágra nyílt szemekkel próbáltam hátrébb húzódni, de csak pár cm-t tudtam, amikor is megéreztem a falak hideg érintését. Valami volt náluk, de nem tudtam, mi. Éreztem, ahogy előtör az ájulás védő sötétsége, de mielőtt ez megtörtént volna, halottam mit mond apám:
- És akkor most mindenre emlékezni fogsz...
Azzal becsuktam szemem, s repülni kezdtem, lefelé...


3. rész: Az emlékezés

Miközben zuhantam, nem tudtam sem gondolkodni, sem részletesebben megfigyelni bármit is. Szín kavalkádok száguldottak el mellettem, néhol csillagok fényét véltem felfedezni, majd hirtelen lelassultam, szinte csak lebegtem a térben. Pár perc után ablakok jelentek meg körülöttem. 10-15 körülbelül, s lassan elkezdtek forogni, mintha táncolnának, de egyszer csak szilárdan megálltak, és az előttem lévőben képek, jelenetek jelentek meg.
Láttam, ahogy kiskoromban reggelizek, majd az első napom az iskolában, az első barátnőm, ahogy pár idősebb ember megver a pénzemért, a szüleim veszekedéseit és így tovább. Minden részletet láttam, ami megtörtént velem, pár percbe sűrítve, s a HÉV-ben történtekkel zárult az egész. Mintha erre várt volna, elmozdult és a következő ablak jött elém. Itt egy előző századi ruhába öltözött gyereket, majd felnőttet láttam, és annak életét. Miközben őt néztem, egy erőteljes hang szólalt meg:
- Ez is Te vagy!
Minden részlete beleégett az agyamba. Minden emléke ennek az ablaknak. Aztán a következőnek és a következőnek. Mindegyik én voltam, mindenre emlékeztem. Tiszta lett minden, hogy ki vagyok, miért vagyok, s egyáltalán mi is vagyok. Ordítottam, s csak ordítottam, míg minden ablak el nem tűnt. Aztán felfogtam, hogy a baj nem kicsi... Egy erő kezdett visszafele húzni, s ahogy felfele haladtam, megengedtem egy halvány mosolyt, ahogy láttam szárnyaim árnyékát, majd egyre erősebb vonalait. Újra. Megint. Az erő szétáradt bennem, s egy mondatot mondtam magam elé:
- Ruc vagyok, a lázadó bérgyilkosok démona.


4. rész: Lilith látogatása

Kipattantak szemeim, s mindenek előtt felordítottam a fájdalomtól, ami a fejembe nyílalt, a testem magától remegett... Valahogy így vergődtem körülbelül 20percig. Ébredésemkor számítottam valami hasonlóra (volt már ilyesmiben részem), de úgy néz ki túl sokáig voltam öntudatlan, hogy csak simán visszatérjek. Ahogy kezdett lenyugodni a testem, kibírtam nyitni a szemeimet. Az első kép a padló volt, s immár szárnyaim árnyékát fedeztem fel rajta, majd megpróbáltam feltápászkodni. Annyi sikerélményem volt, hogy átbírtam fordulni a hátamra. Most már a plafont láttam. Furcsa mód, nyugodt voltam, erre tisztán emlékszem, ugyanakkor volt egy olyan érzésem, hogy figyelnek. Nem tévedtem. Pár perc plafonbámulás után egy bársonyos női hang szólt hozzám, amit rögtön felismertem. Hogy is feledhetném, a nagyanyámnak mindig oly szerelmes hangját... Az illúziók és vágykeltés Királynője, Lilith volt Ő.
- Remélem befejezted. Elég unalmas volt 5perc után.
-Én is örülök Neked Nagyi.
- Lilith! Ha kérhetem, tudod, hogy vagyok ezekkel. Nagy bajban vagy!
- Rájöttem magam is, de nem izgat. Ideje volt hazajönni már.
S valóban így éreztem. Az emberek világának mocska és ostobasága rendkívüli módon zavart már egy ideje. Igaz, nem emlékeztem önnön valómra, de az érzések megmaradtak, és éreztem, hogy tönkretesz ez a lét. A természet pusztulása, vagyis pusztítása, a bajok feledése, illúziókba menekülés, törvények, amiknek semmi értelmük... Igen, haza akartam jönni, de nem lehetett... Akkor már nem.
-Nem mintha zavarnál, vagy ilyesmi, de kérlek, áruld el nekem, miért jöttél a cellámba? Nem hiszem, hogy annyira hiányoztam volna....
- Ugyan, dehogynem hiányoztál kedvesem. Hisz minden gyermekem szeretem, s mindegyikük nagyon hiányzik, ha nincs velem!
- Kérlek....
- Ugyanakkor, kérdezni akarok Tőled pár dolgot.
- És ugyan miért válaszolnék? Hamarosan úgyis meghalok. Kivégeztek vagy mi... Mi okom lenne válaszolni?
- Ne feledd, kényszeríteni is tudlak!
-De az nem a Te stílusod! - mosolyodtam el, s ültem fel. Eleget feküdtem, hogy legyen erőm ehhez,s immár magabiztosabban tudtam beszélni is. Hosszú fekete haja mit sem változott az idők során. Ruhája is csupán annyira, hogy köpenyét feszülős bőrcuccokra cserélte. A leggyönyörűbb nő volt a világon s a legveszélyesebb is. Nem féltem tőle, gúnyosan néztem Lilithre.
Egyrészt mert már nem sok vesztenivalóm volt, másrészt, semmi nincs ingyen, s én vártam, mivel rukkol elő.
- Tudod,én nem mehetek fel...-s itt szikrázó zöld szemei mintha lágyabban néztek volna rám-ugyanakkor nagyon szeretném tudni mi folyik odafenn. Az emberi lelkekből, melyek ide kerülnek, nem lehet kiszedni semmit. Vagy ordítanak, vagy begolyóznak... Hisz tudod milyenek... De áruld el nekem, hogy milyenek Éva gyermekei?
Majdhogynem könyörögve nézett rám, de én némán figyeltem tovább. Ez volt az első kör.
- Áruld el nekem!! AZONNAL!
Újabb kör. Tudtam, hogy nagyon érdekli Őt a fenti világ, s azt is hogy Gaia megtiltotta Neki és a fődémonoknak a felmenetelt.
Minket is csak különböző idegesítő feltételekkel engedett fel, igaz, egy olyan ragyogó elmének, mint nekem, sikerült kijátszanom őket. Hazudnék, ha azt mondanám könnyen, de nem hazudok. Nehéz volt.
- Mit adsz cserébe?
Láttam dühét, és a vívódását.
- Van egy kulcsom.
- Milyen kulcsod?
-A bilincseidé.
- Törvényt sértesz.
- Tudom.
-De miért?
-A fenti világ gyermekei, engem illetnének... Csak is engem!! De nem vagyok szolga... Valami, ami az enyém, és mégsem. Mégis... De ezt úgysem értheted. Áll az alku vagy sem?
Némán figyeltem pár másodpercig. Mi van, ha csapda? Sajnos, ezt sosem tudni a mi fajtánknál. Bármennyire is erősek vagyunk és okosak, a bizalom fogalmát egyikünk sem ismeri. S alapvetően, az árulás gyermekei vagyunk... Mégis, el kell fogadnom, hisz más esélyem (ha kicsi is) nincs.
- Rendben. Vedd le a bilincseim és megkapod a válaszaid.
Kecsesen közeledett felém, kezében a kulcsokkal. Ahogy lehajolt, akarva-akaratlanul az arcom előtt voltak a mellei. A vágy (mint mindenkit a közelében) hirtelen kapott el, s alig tudtam visszafogni magam. Az illata, a teste, maga az egész lénye, túlvonzó és vágykeltő, hogy csak úgy elmenjünk mellette. Kicsit izzadtam. Észre sem vettem, hogy leszedte a bilincseim...
- Van, ami nem változik. - mondtam szinte suttogva, még is felfigyelt rá és halványan elmosolyodott.
-A cellából majd kitalálsz, de sok őr van. Több mint régen. Náluk egyedül maradsz, azt ugye tudod? De azért, Anyád vár a cuccaidnál.
- Persze, gondoltam....
- Akkor, amit kértem, add nekem.
- Rendben.
Kezeimet már eléggé ellazítottam. Ahogy kimondtam az utolsó szót, már elég könnyedén mozogtak, hogy elkezdjem a válaszadást. Egymás elé, lapjával emeltem fel a kezeimet, s legutóbbi életemre koncentráltam. Nem volt olyan könnyű, lévén, hogy most kaptam vissza az összes emlékem, de valahogyan csak sikerült. Ezután energiává alakítottam őket, s levezettem a két tenyerembe. Halvány kis gömb keletkezett tenyereim között, ami lassan bár, de növekedett. Csak így tudtam átadni neki, amire kíváncsi, mert 1. az emlékek visszaadását előidéző állapot az agyunkkal dolgozik. Egyénenként különböző, s nem lehet másnak odaadni, mert nem tudja befogadni 2. nincs idő mesélgetni. Lassan végeztem. Egy kosárlabda nagyságú gömb keletkezett, melyben füst és energia keveredett össze-vissza, miközben néhol kis képek jelentek meg. Befejeztem.
- Mehet? - kérdeztem Lilithtől, Ő pedig alig észrevehetően bólintott. Fogtam a lemásolt emlékeimet, s egyszerűen az egyik tenyerembe helyeztem. A jelenről nem volt emléke, s mindent megtesznek a főkkel együtt, hogy jól informáltak legyenek.
Szánalmas, szerintem...
- Viszlát Lilith.
Majd a fejéhez vágtam, ami körbe is vette azt. Összeesett, csak a gömb halk hangját lehetett hallani.
- Jó emlékezést. - És elindultam kifelé a nyitott ajtón.


5. rész: Menekülés a börtönből

Rohanni! Rohanni! Ennyi járt csak a fejemben. Balra fordul, jobbra, egyenesen. Cellák suhantak el mellettem, melyekből hol bíztató, hol káromkodó kiáltások kísértek.
- Felcsapják az egész poklot, bassza meg!
Néhol, már hallottam az őrlények parancsszavait is (Őrlények: olyan démonok, akiket halálra ítéltek, de elvéve tudatuk és akaratuk, inkább Őr munkákra osztottak be). Futás! Úgy rohantam, ahogy csak bírtam, olykor egy-egy kanyarnál csúszott is a bakancsom, majd hanyatt vágódtam, de utam folytattam. Ismertem a helyett (ki ne ismerné közülünk), kisebb nagyobb "botlásokért" már majd' mindannyiunk volt már itt. A fődémonok is. A törvény az törvény. Elméletben. Kezdtem megörülni 5 perc loholás után, hogy talán nem is találkozom őrökkel. Tévedtem. Az egyik balra vezető kanyarnál láttam meg egyszerre ötöt, ahogy épp felém rohantak. Satufék! Vissza! Az ellenkező irányba kezdtem el futni, ami tisztának tűnt. Megint tévedtem. Újabb 3 őr jelent meg előttem. Megálltam. Elölről-hátulról őrök, balra-jobbra cellák, benne lakók... Benne lakók !! Gyorsan döntöttem, az előttem közeledő őrhöz ugrottam és kibuktattam, majd kiáltottam:
- Az egyiknél ott a kulcs! A többiek lerendezik a többi őrt! Kiszabadultok!
Mivel, volt ott olyan is, aki évszázadok óta pihen e nem épp otthonos börtönben, a remény leghalványabb mozzanatára is ugrott volna. De ez több volt nekik, még ha hazugság is volt. Kinyúló karok, halvány, gyenge, de pontos energiabombák lövelltek ki a rácsok közül. Nyolc őr, akik nem tudták hova figyeljenek hirtelen... Az előttem lévőbe belerúgtam egy utolsót és nekiiramodtam az előttem kapkodó kettőnek. Szerencsém volt. Nem néztem hátra. Újult erővel rohantam. Balra fordul, egyenes, jobbra, egyenesen, két őr, árnyakat nekik... Eléggé felment az adrenalin, hogy támadásaim immár irányíthassam. Az emlékek is leapadtak.
Árnyak. Ez kb. annyiból állt, hogy kezeim kinyújtva magam mellett fekete, lángtáncot járó lényeket gondoltam a tenyereimbe. És jöttek is, ahogy illik, magam mögött egyfajta köpenyt hagyva. Már nem volt mitől félnem. Kijutok, sima ügy. Magabiztosan irányítottam lényeim a szembejövő őrökre. Még pár kanyar. Jól haladtam, még egy balra és egyenes. Be is száguldottam balra, de le is fékeztem... Egy pillanatra az ütő is megállt bennem. Árnyaim, mint az elhaló füst, semmivé váltak. Ott álltam, pár méterre a kijárattól, de két zavaró tényező állta utamat. Egy nálam háromszor nagyobb, három fejű, vicsorító szörnyűség... Egy Cerberus és a gazdája... Nagyapa, a harag fődémona, Iblis...


6. rész: A cerberus és Iblis

Ott álltam, és a magabiztosságom kezdett eltűnni. Az őrök egy dolog, de ez... Elég necces jövőkép tárult elém. Onnan kezdve, hogy egy cerberus fej szed darabokra egészen odáig, hogy Iblis szed darabokra pusztakézzel. Nem kispályás az öreg, az biztos. De nem történt semmi. A nagy kutya vicsorított, Iblis pedig némán figyelt. Egy darabig, majd elmosolyodva szólalt meg:
- Szerinted, mennyi az esélyed Ruc?
- Hááát... nem rég még elég soknak hittem, azt hiszem...
Hát igen... Ugyan mit lehet mondani egy ilyen helyzetben? Nagyjából semmit. Gyors leltárt végeztem a helyzetről. Esély: 0. Remény:0. Igaz, eljátszottam a gondolattal, hogy elfutok a kutyus alatt, de aztán lemondtam róla... Alázkodni nem kéne azért... Hallottam a futó és közeledő őröket mögöttem. Körülbelül 2-3 perc, míg ideérnek. Vagy annyi se.
- Régen próbálkoztak már ilyesmivel, tudod? Megleptél, ezért is jöttem ide megnézni, hogy igaz-e. És, tényleg itt vagy, megpróbálod. Ez felettébb jó mókának ígérkezik.
- Mi? Már vége nem? Akkor...
- Szerinted bámulni jöttem? Csak úgy megnézni, hogy bukik el a drága kis unokám? Ugyan. Unatkozom, de ennyire azért nem. Másra gondoltam. Egy régimódi párbajra.
Közben az őrök megérkeztek mögém, olyan harmincan. Szépen felsorakoztak.
- És az őrök? A cerberusod?
- Az őrök is részt vesznek benne, de hogy lásd, adok esélyt, a cerberusom csak akkor támad majd Rád, ha legyőztél engem és az őröket.
Majd elvigyorodott. Remek. Az esély és a remény értéke, 0,2-re váltott. Mivel mást nem tehettem, elfogadtam a kihívást. Némán figyeltem, ahogy illúzió-varázslatba kezd, és a folyosót egy tágasabb kupolára alakítja át. Elkezdtem végiggondolni mit tudok tenni, s magamban különböző védővarázslatokat kezdtem mormolni. Volt egy olyan érzésem, hogy nagy szükségem lesz rájuk. Ahogy ezzel végeztem, gyorsan végigvezettem az energiáim a testem minden pontjába. Ez arra jó, hogy aránylag gyorsabb legyek, s az ösztöneim is kellőképp érvényesülni tudjanak. Én végeztem, lassan Iblis is.
- Kezdhetjük?
- Igen... - és becsuktam a szemem egy nagyobb sóhajtásra. Alapállás. Kipattantak szemeim, s sosem látott mennyiségű őrjöngő árny lövellt ki kezeimből. Elkezdtük...


7. rész: Harc a túlélésért

Bár tisztában voltam azzal, mennyire értelmetlen ez a nagy felvágás az árnyakkal, azért jól esett és kis magabiztosságot adott. Mintha lenne esélyem... Pár pillanatra valóban elhittem, és ez épp elég volt arra, hogy harcképtelenné tegyem az őröket, szinte öntudatlanul, hisz túlzottan nem foglalkoztam velük...
- Ezt vártam - mosolyodott el Iblis. – Kezdjünk hát bele az igazi játékba.
Kitárta hatalmas szárnyait, s kezeit hasonló helyzetbe rakta, mint ahogy én az árnyidézésnél. De Ő nem árnyakat idézett. Kezeiből visítozó, vörösen lángoló tűzdémonok (lényegében értelemmel felruházott tüzek ők, van szemük, meg szájuk is) törtek elő.
Árnyak vs. Tűzdémonok. Ha csak látom az egészet, valószínűleg tetszett volna a kép, de így, csak az járt a fejemben, hogy ez így esélytelen. De! Árnyaimat gondolatban felruháztam én is tűzzel, s a megfelelő energiát irányítottam kezeimbe. Habár nem visítoztak, fekete tűzben égtek és özönlöttek, olybá elvarázsolva a képet e harcról, mintha a két apokalipszis állna egymással szemben.
Szerényen biccentettem a fődémon felé, s egyik kezem ívesen előre kaptam, s immár Lángoló Árnyaim Iblis felé özönlöttek. De Ő sem volt rest, s hasonlóképp tett balkezével. A föld fölött, a levegőben e két ellentétes erő mérhetetlenül nagy hangzavarral elkezdte végzetes csatáját. Hol összeolvadt a fekete és a vörös tűz, hol felrobbantak, ha egymáshoz értek, egy-egy olybá tűnt, mint verekedne. Másik karomat is odaküldtem, egyfajta segítségképp lényeimnek, de Nagyapa is ugyanígy tett, s azon kívül, hogy ha lehetséges, még nagyobb lett a hangzavar, más eredménye nem lett. Óráknak tűnő percekig ez ment, míg el nem kezdtem érezni, hogy fáradom. Ez nem csoda, hisz ha jó kondiban lennék, frissen és üdén, napokig csinálhatnám ezt, de mivel nem rég azt se tudtam ki vagyok, hirtelen jött erőm és emlékeim lefárasztottak eléggé... Egy utolsó nagy löketű Lángoló Árny *bombát* küldtem és oldalra vetettem magam. Pár másodpercig még lehetett látni a harcot a levegőben, de utánpótlás híján hamar győztek a tűzdémonok. Hirtelen vett ötlettől vezérelve a cerberus felé iramodtam. Kezembe egy apró árnyat idéztem. Mikor odaértem, egyszerűen aládobtam, s mikor elfordultam, még láttam, ahogy átcsusszan az ajtó alatt.
- Keresd meg! - gondoltam, s az őrök felé futottam... volna. Ha az elején nem fektetek energiát az ösztöneimbe, koromként kenődöm a falra, de így még idejében érzékeltem a tűzdémonok közeledtét. Satufék és hátraugrás. Pár századon múlt, de sikerült. Iblisre néztem. Vigyorogva közeledett felém, láthatóvá téve hegyes fogait.
- Csak nem fáradunk kis unokám? Ejnye...
Közeledett, én pedig felmértem milyen messze vannak a halott őrök tőlem. Tíz méter,kb. Én is elmosolyodva néztem Iblisre. Kihívásnak vette, és jobb kezével felém irányította a lángoló démonokat. Erre vártam. Oldalra ugrottam és pár métert gurulva, az egyik őr kardjával álltam fel. Nem gondolkoztam, azonnal rohantam a Fődémon felé, egyfajta csatakiáltást hallatva. A levegőbe ugorva lecsapni készültem... Láttam, hogy megleptem... és akkor... Valami hihetetlen erővel csapott a falhoz, a testem rongybabaként hullott a földre... A mellkasom fájt, s kezem odakapva valami nyúlós-nedves valamihez értem. Mi ez? És akkor a cerberus megadta a választ, ahogy lépett még egyet, s egyik pofájából ugyanaz a nyúlós nyál csöppent le.
- Nyomorult... - suttogtam, s Iblis felnevetett. - Csak nem hittél nekem? Elhitted, hogy nem szólhat közbe az én drága kiskutyám? Ennyire nem lehetsz szánalmas...
A kard segítségével felálltam. Eléggé kimerültem, az energiám a végsőket lüktette, a testem pedig lesérült. De eldöntöttem, bárhogy is alakuljon, büszkén halok meg. Hisz így már tökmindegy hogy mit csinálok. Dacosan néztem szembe immáron újra két ellenségemre. Maradék energiáim a kardba idéztem, egyfajta feketelánggal felruházva azt. Újfent nekiiramodtam, felkészülve a halálra, de akkor valami különös történt. Árnyam, melyet nem sokkal ezelőtt kiküldtem az ajtó alatt, elém toppant és velem egy magasságba nyúlt. Először nekirohantam, majd néztem, hogy mit keres itt.
- Bocs a késésért, jöttem, ahogy tudtam, de ez a sok kanyar...
Mindenki oldalra nézett, a hang felé. Szinte egyszerre mértük végig a nőt, aki beszélt, s hirtelen megjelent... térdig érő bőrcsizma, fekete bőrnadrágja alá rejtve, laza kivágott elejű fekete topp... Fekete haj, incselkedő mosoly az arcon...
- Mit keresel itt Deliah?


8. rész: Deliah

Mindketten Rá néztünk, sőt, két fejjel még a cerberus is odanézett, ennek ellenére Deliah úgy állt ott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kaján vigyorra húzta a száját (mindig élvezte, ha a középpontban lehetett) és lassan elindult felénk. Iblis kérdésére nem válaszolt, engem bámult folyamatosan... Mikor odaért hozzánk, még mindig mosolyogva megállt előttem.
- Áve Deliah, mit keresel Te itt? - kérdeztem, mintha nem épp egy harc közepén járnánk. De Ő válasz helyett felemelte a jobb kezét és egy hatalmas pofont kevert le nekem.
- Te marha! Te hülye idióta! Tudod mióta vártalak már?
- Neked meg mi a franc bajod van? - ordítottam vissza - Ezt miért kaptam?
- Ez van, ha sokáig nem vagy otthon, elfelejtesz mindent. Barom! Ott hagytál a picsába századokkal ezelőtt, s még Te kérded miért kaptad... Hát nem hiszem... Iblis!
Nagyapám értetlenül állt az események előtt. Annyira nem volt ez valószínű, hogy hirtelenjében nem is tudod mit kezdeni ezzel a helyzettel, de azért megengedett egy - Hm?- öt..
- Jól látom, hogy épp meg akarod ölni?
- Igen, miért?
- Nem baj, ha végignézem? Hadd lássam, hogy a nagy Ruc, aki annyira szerelmes volt belém, hogy elment fel az emberekhez, s azt se mondta: szevasz! - hogyan döglik meg!
Ezzel fogta magát és Iblis mögé állva mérgesen bámult rám. Nagyapának nem kellett mondani, tűzdémonai újfent előtörtek, és készültek az én szétdarabolásomra. Röviden, fogalmam sem volt Deliah dumájáról, magamban megjegyeztem, hogy lökött és kardom Iblis felé tartva, maradék tűzárnyaimat idéztem bele. Mondtam egy gyors búcsúbeszédet magamnak (nagyjából így hangzott: azért nem voltam semmi) és újfent nekirontottam lángoló rokonomra. Őt már nem érte váratlanul, s tűzdémonait felém irányította, melyet kardommal sikerült felfognom, de az ereje a földre taszított. Nem időztem ott soká, rögvest felpattantam és kezdtem az egészet elölről. Ez így ment jó pár percig, míg csalódásomra a kardomból kifogyott a szussz, s már csak pengéjének hideg fényét lehetett rajta felfedezni. Dühösen dobtam ellenfelemre, melynek a következménye csak annyi volt, hogy egyik démona megolvasztotta. Zihálva, szaporán vettem a levegőt, s elindultam lángoló halálom felé. Na, már most, ekkor több fura esemény történt. Az egyik az volt, hogy a cerberus egyszerűen összeesett ájultan, de mielőtt ezt felfogtam volna, már Iblis tarkóján is csattant egy hatalmas energiagömb, amitől Ő is szintén összeesett. Nem elég hogy meg voltam lepődve, ráadásul a cerberus volt olyan kedves, s esésével nagy port kavart, amitől még köhögtem is.
- Na, milyen voltam? - szólalt meg Deliah vidáman – reméltem, hogy kihúzod addig, amíg elintézem a cerberust, mert nem akartam felesleges munkát csinálni.
- De... Miért?
- Mert anya azt mondta, felviszel magaddal az emberekhez, ezért megkért, ha bajban vagy, segítsek.
- Hogy felviszlek? - No, igen, gondolhattam volna, hogy Lilith kitalál valami ilyesmit. Bár védelmemre szóljon, a nagy rohanás közepette nem csoda, hogy nem gondoltam effélékre. - De az árnyammal nem Téged akartalak idehívni! Akkor hogy hogy?
- Ja, igen, anyád ezeket küldi - s a hátáról levette a táskáját, majd elém dobta - és üzeni, hogy más dolga akadt, ezért nem tudott eljönni.
- Hát ez baromi jó! - Leguggoltam a táskához, s kinyitottam. Ahogy sejtettem, a fegyvereimet találtam bennük, s egy két apróságot: ősi varázslat cetliket, egy két számomra ismeretlen szimbólumot, egy üveg bort... s ezen felül kardom, és két pisztolyom. Utóbbi cuccokat felvettem, majd a táskát is a hátamra raktam.
- Nincs sok időnk, ezért majd később beszéljük meg. Most induljunk.
Azzal odamentem a kijárat ajtajához, s kinyitottam. Deliah kecsesen odalépett mellém, majd távoztunk.


9. rész: Újra fent

Kanyargós folyósokon haladtunk, aki pedig útba esett, azt Deliah elintézte. Én fáradt voltam, majdhogynem hasznavehetetlen (de ezt úgyse vallottam volna be), ezért néha egy-két őrt én is lelőttem. Pontosan ilyen esetekre volt nálunk fegyver. Ha elfogy az energiánk, de harcolnod kell, ne légy védtelen. Törj utat és húzz onnan, míg fel nem töltődsz! Nem beszéltünk, csak néha igazítottuk útba egymást, hogy: - Itt le! – vagy - Itt balra! Alapjában véve jól haladtunk célunk felé, ami nem volt más, mint a hely, ahonnan fel lehet menni. Ezt legegyszerűbben úgy lehetne jellemezni, hogy a Semmi. Csak egy üres tér, ami felszippant, s amit Te magad nem irányíthatsz. Érzi, hogy mely testbe lehetsz fenn, s automatikusan oda irányít. Nekem személy szerint van fenn helyem, de Deliahnak egyelőre nincs, ezért volt rám szüksége, hogy a lehető leghamarabb találjak neki egy testet, különben szétoszlik a többi energia között. Lévén, hogy tartoztam neki (íratlan szabály, s törvény, melyet egyikünk sem szeghet meg, s nem is tud: ha megment valaki, az adósa vagy) nem is tehettem mást. A Semmi bejáratát csak két őr védte, akik most lábaink előtt hevertek. Deliah kicsit feszengett.
- Ugye nem változott az érzés?
- Nem.
- Még most se fáj, igaz?
- Nem.
- És nem hagysz szétoszlani, ugye?
- Ha akarnálak, sem tudnálak.
- Ez igaz, de...
- Figy, akkor most megyünk vagy nem? Nem érünk rá.
Sóhajtva bólintott, én pedig kinyitottam a pokol utolsó kapuját. Megragadtam Deliah kezét, s beleugrottam a térbe, mely azonnal elkezdett felfele vinni. Látni nem láttam semmit, még azt se mondhatom, hogy a levegő, vagy szél fújta a hajamat, mert itt ilyesmi nem létezett, mégis olyan érzése van annak, aki benne van, mintha felfele száguldana, ha a pokolba megy, akkor pedig lefele. A végén pedig, egyértelműen olyasmit vélsz felfedezni, mintha átszakadnál valamin valahova, s automatikusan becsukod a szemed, majd mikor kinyitod, már a testedben vagy. Így voltam ezzel én is. Azzal a különbséggel, hogy csak nehezen tudtam kinyitni a szememet, s a látvány sem tetszett. Fehér falak, mellettem ágyak, benne mélyen alvó emberkék. Egyértelmű, kórházban vagyok. Miután ezt felfedeztem, a plafont kezdtem bámulni, mikor Deliah jelent meg előttem, s pánikolva ordibált:
- Te hülye, keresd már a testem, már így is sok idő telt el!
- Jó jó - suttogtam, s megpróbáltam felülni. Sikertelenül. - Várj... - azzal becsuktam a szemem, s megpróbáltam kilépni a testemből.
Ez legalább sikerült, odaszálltam Deliah mellé majd megfogtam a kezét.
- Gyere!
Kórházban vagyunk, sok beteggel, akiknek nagy része idősebb, de nem közülük valót kerestem. Elhagyva a kórtermet egy bizonyos osztályt kerestem. A pszichiátriát. 2 perc keresgélés után rá is akadtam, az ajtón egyszerűen áthaladtam, lévén hogy nem szilárd testben voltam, s az emberek sem láttak. A depressziós embereket hamar fel lehet ismerni reményvesztett szemük csillogásából, s olykor (hála ennek a pompás világnak) vágás nyomokat láthatunk kezeiken. Sokszor félreértik őket, holott Ők az igazi világot látják, ettől lesznek rosszul. Nem találják helyüket, nem menekülnek hazugságokba, mint oly sok ember, s egyszer csak összeroppannak, s ide kerülnek. És én pont egy ilyen Hölgyet kerestem Deliahnak, és nem is csalódtam. Egy gyönyörű, hosszú fekete hajú lányt pillantottam meg, cigarettával a kezében. Szomorúnak látszott, reményvesztettnek, ezért odaszálltam Deliahval, és leguggoltam elé.
- Látsz engem?
A lány továbbra is maga elé bámult.
- Kérlek, ha látsz, szólalj meg, vagy jelezz valamit. - azért szólongattam, hát, ha foglalkozott mágiával, esetleg kinyitotta a 3. szemét, ami most megkönnyítené a dolgunk. Sokkal. Már kezdtem azt hinni, hogy tévedtem a választással kapcsolatban, mikor a lány suttogva megszólalt.
- Te csak a képzeletem vagy... én irányítalak, tűnj el.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, Deliah szintén.
- Nem vagyok a képzeleted szüleménye, és ő sem.
- Ha nem a képzeletem szüleménye vagy... akkor mi?
Feltűnt, hogy továbbra is a földet nézi, lassan beleszívva a cigijébe, melynek hamuja a köntösére esett.
- Démon vagyok, és segíteni szeretnék.
- Egy démon nem segítene nekem, ahogy senki sem... Menj, el kérlek...
- Nincs sok időnk, ezért gyors leszek. Szükségünk van a testedre, hogy Deliah - s itt rá mutattam - benned létezhessen ezen a síkon.
Megadhatunk sok választ, s segíthetünk kijutni innen, tudatod is megmarad, csak mellette ott lesz Deliah is. Egyfajta másik énedként.
- Skizofrént akartok csinálni belőlem? Hát nem volt még elég...
- Nem. Erősebb leszel, mert használhatod majd az erejének egy részét, s megtudhatsz olyasmit, amit ember csak ritkán. Mit válaszolsz?
Némán figyelte a padlót továbbra is. Cigarettáját tartó kezét néha szájához emelte, majd mélyeket szívott belőle. Mikor elszívta, másikat vett elő, s rágyújtott újra.
- Rendben. Add meg a válaszaim. - végre rám nézett, s kissé meglepődve láttam szemében az elszántságot – és vigyetek ki innen.
Bólintottam, s intettem Deliahnak, aki egyszerűen beleszállt a lányba, akinek a teste megremegett kicsit, majd ájultan fordult le a székről.
- Csak fogadja be! - gondoltam, azzal visszarepültem testemhez, hogy újra életre kelljek, Gaia síkján.


10. rész: Ketten a világ ellen

Egy hétig nem is láttam őket. Egy ideje a testem kómában feküdt (ilyen az mikor nincs lélek a testben) s ezért nehézkesen tudtam csak mozogni. Persze mindenki nagyon örült, meg bejöttek a testem szülei is. Sírva mondták, hogy megváltozik minden, de jobb híján csak mosolyogtam és bólogattam. Nem nagyon érdekelt az ilyesmi. Még az emlékeim visszakapása előtt sem éreztem úgy, hogy túl sok közöm lenne hozzájuk. Nem volt családi hangulat ebben a családban, ezért jöttem el szülővárosomból Budapestre. Egyelőre nem beszéltem nekik arról a tervemről, hogy nem megyek vissza velük, hanem továbbra is Budapesten maradok. Itt volt dolgom.
Egy hét után mászkálhattam, míg az utolsó leleteket vártuk, s gondoltam megkeresem a leányzót, vagyis Deliahot. El is mentem a pszichiátriára, ahova nem nagyon akartak beengedni, ezért elmondtam, hogy kómában voltam, s nem rég ébredtem fel, és anyámék szerint itt van egy régi ismerősöm, akinek sajnos (a kóma miatt) elfelejtettem a nevét, de hosszú fekete haja van, s sokat dohányzik. Eközben alig észrevehetően tenyeremet felfele fordítottam, s a biztos meggyőzés érdekében, egy kevéske energiahullámot küldtem az ápoló felé. Lévén, hogy ezt Ő nem látta (nem láthatta, ezen a síkon az emberek nagy része vak az ilyesmire, mert a 3. szemük zárva) használt a módszer, s már benn is voltam. Rögtön a dohányzóba mentem, s meg is láttam a lányt, ahogy az ablakon néz ki, meglepő módon, cigarettázva.
- Elnézést hölgyem, kérhetek egy cigarettát?
- Már azt hittem nem jössz vissza Ruc.
Felém fordulva odadobta nekem a cigis dobozt. Lassan elővettem egy szálat, s intve a tüzéért, én is rágyújtottam, s csak aztán szólaltam meg.
- Nem lehetett, nem engedtek. 2 hónapig volt kómában a test. El is felejtettem, mennyire máshogy megy itt az idő, mint nálunk. Szóval, simán ment?
- Mondjuk. Elég szar élete volt, s a teste éppen csak befogadott. Már attól tartottam belehal, de végül sikerült. A nevét is megtudtam (Naella), sokat beszéltünk. Terv?
- Van.
- Mi?
- Én, megkeresek pár régi arcot. Te, gondolom mész utadra. Fent vagy, ezt akartad, szal csak leellenőriztem hogyléted, s megyek is.
Úgy nézett ezután rám, mint akinek nehezére esik felfogni a szavak értelmét. De fel voltam erre készülve, és keményen néztem rá.
Úgy, mint azok, akik megtörhetetlenek a döntéseikben.
- De én elsősorban Veled akarok lenni, mert nagyon megkedveltelek még régen, s most nyílt egy lehetőség hogy jobban megismerjük egymást... Vagy Te utálsz engem?
S arca a megkínzottak arcát mutatta, s szemeiben könnyet véltem felfedezni. Na erre nem voltam felkészülve...
- Miért... köhm,... miért kellene ezt elhinnem?
- Hazugnak nevezel?
Ordítozását egy tenyér csapódása követte az arcomon. Patt. Na most erre mit mondjak? Mélyen felsóhajtva, arcom dörzsölve akartam megszólalni, de...
- Tűnj el. Hagyj csak magamra. Igazad van, biztos csak nyűg lennék a nagy Ruc vállán. Hagyjál csak, hisz úgy is ismerem a terepet, nem? Pár ezer év óta mi sem változott itt, nemde?
Azzal megint rágyújtott.
- Jól van már, na... jó oké, maradjunk együtt. Egy darabig. De ha valami necces lesz, elválnak útjaink.
- S hogyan? Már, mint mi lesz a fedőstory?
- Fedőstory?
- Persze, a testek családjának.
- Ja, persze.... nos, Te a barátnőm leszel, én meg a pasid, de ez ne...
Felém vetette magát és megcsókolt.
- Jó, tetszik az ötlet.


11. rész: Naella és társai

Hát így éltünk mi Budapesten, körülbelül 3 hetet. Ezalatt megmutattam mindenféle újdonságot, amit csak lehetett, Ő pedig emlékeztetett milyen is egy démoni nő. Naellával nem sikerült beszélnem, pedig szerettem volna, de Deliah túlontúl ragaszkodott a testhez, s hogy használhassa. Már-már azt hittem nem lesz ezzel így semmi probléma, amikor is először kérte, hogy egyedül mehessen el. Gondoltam, úgyis itt az ideje, az utat tudja, adtam Neki egy kulcsot, elment. Este 7 óra fele ért vissza, kissé kipirultan, némileg sápadtan. De mikor megkérdeztem mi baj van, csak morgott valami olyasmit, hogy:-azt hitte eltévedt, s megrémült picit. Átöleltem és éreztem, hogy reszket a karjaimban. Nyugtatgató szavaimra nem válaszolt, lefeküdt aludni.
Az elkövetkezendő napokban korán kelt és későn jött haza. Kérdéseimre alig válaszolt valamit, amikről lerítt, hogy hazugság (csak a parkban voltam, kutyákat nézegettem, játszótéren voltam nézelődni stb.), s a legidegesítőbb, hogy mindig feszült volt, s kissé riadt is. És mintha a szeme is máshogy fénylett volna azokban az időkben. Igen, azóta rájöttem ezeknek az okára, s átkozom magam ostobaságomért, de hát mindig utólag okosabb az ember/esetünkben én/. Egyik nap meguntam ezt, s úgy döntöttem követni fogom Őt. Lefedtem magam (a lefedés kb. annyit tesz, hogy elrejted a valódat a látók elől, értsd: esetünkben elrejtem a démoniságom kisugárzását olyan emberek, lények előtt, akik látnák, észlelnék) és bőrkabátom felvéve utána indultam. Bár nagyon figyelt, szerencsémre mindig akadt egy kis beágazás vagy egy oszlop ahol elrejtőzhettem. Másfélóra telt el így. Feltűnt, hogy olykor ugyanoda lyukadunk ki (gondolom nem bízta a véletlenre) de végül odaértünk egy romos épülethez. Kissé távolabbról figyeltem, ahogy még egyszer körülnéz, majd kopog kétszer, majd háromszor. Az ajtó kinyílt, s Ő besurrant. A távolból is láttam, hogy viszonylag alacsonyan is vannak ablakok, igaz ráccsal, de ezt majd megoldjuk. Ennyi elég volt, hazamentem pihenni. Este nyolckor ért haza, én a konyhában dohányoztam. Köszöntem neki, s ennyi. Jó éjt kívánt, lefeküdt. Ahogy bezárta a háló ajtaját, én elvettem a kulcsát, s az enyémmel együtt elindultam kifelé. Azért írtam egy cetlit, hogy elmentem meginni egy sört, ki tudja, hátha felébred a lelkem.
Hamar odaértem az épülethez, tél lévén hamarabb sötétedett, így viszonylag az árnyékok között tudtam mozogni. Ennek örültem, lévén a fehér hó hamar elárulta volna fekete ruházatom, s még így is eléggé feltűnő voltam, de aránylag feltűnésmentesen megérkeztem. Ahogy közeledtem az épület felé, egyre csak egy furcsa érzés kerített hatalmába. Egyfajta várakozásféle érzés volt ez, mintha most történnie kellene valaminek. Nem is tévedtem, várakozásomnak megfelelően hirtelen vörös fények villantak közeledtemre az épület körül, melyek a felrajzolt rúnákból adódtak. Védőrúnák.. na, szép. Eddig csupán azért nem láthattam őket, mert a fallal egyszínű krétával rajzolták őket. Nem támadtak, lévén h lefedtem magam, s arra járókelő emberek nem is igen láthatták a fényt sem, ha csak nem látó nézi meg a helyet. Közeledtem tovább, kár lenne rejtőzködni, úgyis felfedeztek, így hát elindultam az ajtó felé. A tervem egyszerű volt. Kopogok kettőt, majd hármat, aztán közlöm, hogy De.... nem, Naella itt hagyott valamit és engem küldött, hogy hozzam el. Ha bejutottam szétnézek, feltérképezem a helyet, majd minél hamarabb eltűnök, s kérdőre vonom Deliahot. Ennek fényében tervezek tovább. Eljutottam az ajtóig, de mikor kopogtam volna, kinyílt magától, s egy feketébe öltözött srác nyitott ajtót.
- Mit akar itt?
- Jó estét. Naella küldött, mert itt hagyta a pénztárcáját.
Legszebb mosolyomat adtam elő, miközben Ő szúrós pillantásokkal végigmért.
- Ki maga? S kicsoda Naellának?
- Hát, egy régi barátja, s mellesleg velem lakik, csak már fáradt volt és elmagyarázta merre jöjjek és.... .- egy jobbhorog szakított félbe. Úgy kapott el, hogy elájultam (hozzáteszem a földet is megfejeltem). A beszélgetős résznek vége volt.

**********

Egy székhez kötözve/ragasztva ébredtem. Homály volt, de azért láttam a szimbólumokat a földön, amiket körém rajzoltak. A legtöbb emberi rajzolósdik nem hatottak volna rám, de ezek a rúnák, és pecsétek nem ember által kitaláltak voltak, hanem démoniak. Nyugodt voltam. Csak 5 percet káromkodtam, igaz, csak azért mert mozgolódást láttam. Meg sem lepődve véltem felfedezni Naellát közeledni, mögötte körülbelül 5-6 másik, testesebb alakot.
- Tudtam, hogy követni fogsz, ismerlek egy ideje.
- Remek.
- Nem is érdekel mi történt?
- Nem.
- Akkor most nagyon fogsz unatkozni, mert mielőtt elveszik az erőd, elmesélem.
S így is tett. Beszélt és beszélt. Tényleg untatott.
- A Tanács döntött sorsodról, nem azért vagy itt, mert elmenekültél, hanem azért mert így volt megtervezve. Mondjuk, Anyád tényleg megszöktetni akart, míg nem találkozott velem, és.... nos hát, míg élt. Engem bíztak meg, hogy kísérjelek, és... (Míg élt... míg élt... míg élt..... de,....) azzal is, hogy találjam meg itt azokat, akik képesek elszedni az erőd. Ez egyszerű volt, hisz simán megtalálni a sötétség vadászait, meg is lepődtem, hogy fel se tűnt Neked ez az egész. (és nevet, ne nevess, miért nevetsz?) Csak nem, tényleg szerettél? (s néz rám gúnyosan, de bazd meg! Na és? Úgyse mondok semmit, vajon mennyire vannak levédve itt bent?) Mák, hogy itt volt Naella teste, a lelkét elnyomva tartom, hála Neked, a társai-mert vannak, képzeld okkultisták és vadászok csoportja-az én parancsaimat várják. Felfogták, ha jobban akarnak működni, kell egy vezető odaátról. Hát nem bájos?(s megpördül örömében, odamegy az egyik alakhoz és arcát simogatja) De kellene az erőd, Ruc, tudod, minél több annál jobb és hát mivel úgyis erre ítéltek, én veszem el.
Így esett, hogy ott ültem a székben körülvéve, dühösen és gyászolva arra várva, hogy elvegyék az erőm és meghaljak. Nem volt vicces, ez nem volt az.


12. rész: Rohadjatok meg

Mit ne mondjak, jól felhúztak. Az agyam úgy járt, mint egy felpörgetett falióra. Deliah, idézés, erőelvétel, árulás, halál, nem.... És így tovább. Bevallom, ha nem lennék olya rohadt értelmes, ott döglöttem volna, de mivel az vagyok, eszembe jutott egy ötlet. Becsuktam a szemem és mormolni kezdtem egy ősi idéző varázslatot, melynek a lényege a szellemek megidézése. A Földnek vannak szellemei, melyek arra hivatottak, hogy a hozzánk hasonló lények ne tehessenek kárt az emberekben. Ghaia egyik első törvénye ez, s én éppen Ghaia lényeit akartam megidézni.
- Mit csinálsz?- ordított Deliah, miközben a levegő elkezdett feszültséggel megtelni - Hagyd abba! HAGYD ABBA! - azzal hatalmas pofont adott, ami következtében felborult a szék, de megállíthatatlanul mormoltam tovább.
- Ki merészel megzavarni minket? - ősnyelven szólaltak meg, amit az a hat gyökér biztos, hogy nem ismert. Hát sikerült. Megidéztem két figyelőt Ghaiatól.
- Ez a nő, Deliah, a pokol 10. ik síkjáról feljött, s elfoglalta egy ártatlan ember testét, elnyomva annak, gazdájának lelkét. Ghaia első törvénye kimondja, hogy ez főbenjáró bűn errefelé, ezért nem hagyhattam szó nélkül. Azok pedig a társai, akik segédkeztek neki.
Csendben figyeltek, így visszagondolva elég hülyén nézhettem ki fetrengve egy székhez kötözve... Persze, az elhangzottakat nézve ez mellékes volt.
- Igaz ez, Deliah? Árulások démona?
Látnotok kellett volna dühös arcát, ahogy majd felrobbant a méregtől. Igen, ilyen az, amikor valaki nem számít valamire. Csak annyit tudott mondani: - Igen. - Aztán az események felgyorsultak, egy hatalmas villanást lehetett látni majd kinyitva a szemem azt láttam, hogy Naella teste, és hat segédje a földön hever. Kezeimről eltűntek a székhez kötöző cuccok, így felálltam. Akkor láttam, hogy nem tűntek még el a lények, így vártam tovább az eseményeket.
- Ruc, a 9. ik démoni síkról, régóta figyelünk.(fasza -.-), s tudjuk, hogy menekülsz. Láttuk, hogy Deliahot kirakta a testbe és azt is hogyan. Csak azért nem szóltunk bele, mert a nő beleegyezett. Szabad akarat, viszont kezdett túlzásokba esni, ezért nem hagyhattuk a továbbiakban itt. Te, csupán mellékes szereplője vagy ennek, de örülök, hogy megidéztél minket. Teszünk egy ajánlatott, amit jól gondolj át, mielőtt válaszolnál rá.
Sakk.
- Hallgatom, az ajánlatot.
- Hosszas elmélkedés után úgy döntöttünk, két választási lehetőséget adunk. Az első. Láttuk mire vagy képes, ezért Ghaia szolgálatába helyezünk, mint fejvadász, s emellé megkapod a jelenlegi erődhöz a mi erőnk egy részét, így fél lénnyé, ugyanakkor erősebbé téve Téged.
- És mi a másik?
- Nem hagyhatjuk, hogy egy szökött démon ezen a síkon bujkáljon, hisz ez sok kellemetlenséget okozna. A ti fajotok béli fejvadászok csoportjait, átkok ezreit stb. Ezért elvesszük emlékeid és erőd, így emberré téve újra Téged, s a nyugalmat előidézve.
- Rohadjatok meg! - Azzal kifelé vettem az irányt.
- Egy nap gondolkodási időt kapsz!
Majd úgy tűntek el, ahogy jöttek.


13. rész: Döntés és tanulság

A lakásomba vezető visszaúton végig gondolkodtam. Elárult ember, elárult démon, és olyan opciókat kaptam, amik se így, se úgy nem a legjobbak.,, Patt", ahogy szokták az ilyen helyzetekre használni. Bízni akartam és bíztam, aztán megszívtam. De ez mindig is így volt. Mikor még nem emlékeztem is folyamatosan árulásokkal találtam szembe magam. A szüleim is elárultak, a barátaim is, most meg ezek.... Nem akartam újra ember lenni csupán, ezért minden undorom ellenére is tudtam, hogy elfogadom ezt a ,,fél lény fejvadászosdi"-t. A magam kis módján levontam a tanulságom: Ne bízz senkiben! Egyszerű, nem? Már nem próbálkozok. Holnap jönnek a lények és elfogadom az ajánlatot. Közben hazaérkeztem és lefekvéshez készülődtem... Ó, nem is oly rég még feküdt mellettem valaki.... Hülye! Becsukva szemeim utolsó eredeti formám béli álmomba zuhantam....

***********

- Ruc... Ruc! Ébredj, hahó!
Kinyitottam szemem, némi neműleg káromkodva, hogy:- Deliah hagyjál már... Ráérek még.... - majd eszembe jutott minden, s rögvest kipattant a szemem, hogy megnézzem ki tört be hozzám. Elakadt a szavam.....
- De Te...
- Igen.
- Akkor hogy.... hogyan?
- Nem lényeges. - Anyám mosolygott rám, miközben tisztáztuk, hogy halott. Vicces, mi?
- Mit keresel itt?
- Segítek. Bárhogy is döntesz, akarom, hogy tudd, hogy Veled leszek. Csak gondolnod kell rám, s szólok hozzád. Benned leszek!
Fehér fény vakított, s valami a mellkason taszított, mintha energia áramlana bele. Sötétség, és....

***************

.... felébredtem. Reggel volt, kicsit bizserget a testem, de kellemesen, nem idegesítően. Reggeliztem, elszívtam egy cigit, megittam a kis kávém és felöltöztem. Szinte öntudatlanul, megszokásból.... Kiléptem az utcára és visszamentem a házhoz. A felparázsló rúnákat hidegen hagyva berúgtam az ajtót. Még egyszer utoljára.... Ott volt Naella és hat társa. Kábultnak látszódtak, s mikor megpillantottak, rémültnek is.
- Mit keresel itt? - szólt szinte sikítva Naella. Nem válaszoltam. Elléptem mellette és odamentem hat társához, majd előkapva a késem egy-egy gyors vágással elvágtam a torkukat. Rögvest odaugrottam a sikoltozó Naellához és megragadtam.
- Édesem. Ezt nevezik bosszúnak.... az én utolsó démoni bosszúm ez. Szükségem van a lelkükre, Te pedig a szolgám leszel! - azzal egy magamhoz kötő pecsétet kezdtem belekarcolni a nyakába. Vergődött, de sikerül. - JACKPOT! Most már az enyém vagy!
Hat társának véréből felrajzoltam egy kört és a szükséges rúnákat, na és persze a pentagrammot. A testeket a közepére húztam, bekentem az arcom és a kezem, majd azt felemelve mormolni kezdtem. Megidéztem a lelküket, a magamévá tettem ezzel a vérrituáléval, s beleirányítottam azokat a kezemen levő ezüst gyűrűbe. Találtam vizet és megmosakodtam. Estig ott üldögéltem, meditálva. Naella elszaladt, de tudtam csak hívnom kell és megjelenik. Tehetetlen ez ellen. Végül megjelent a két őrző.
- Veszélyes vizekre tévedtél Ruc. Büntetésed a döntésedtől függ.
- Elfogadom az ajánlatot. Várom az áldozat nevét, és az árát.
- Rendben, de előbb...
Két energiagömböt készítettek. Hasonlót ahhoz, amit nem rég Lilithnek csináltam még az emlékekből,de ez sűrűbb volt,és fehéren fénylett.
- Íme, Ruc, a démonból lett féllény másik fele. Megkötlek! Ghaia nevében használódhatsz. Légy eggyé ezzel a lénnyel, légy bölcs és erős, ha kell.
Összekapcsoltak a két gömböt egy gömbbé, majd minden teketória nélkül hozzám vágták. Mérhetetlenül nagy fájdalmat éreztem, égést, mely rosszabb minden földön ismert égésnél. Testem és szemeim fehéren izzottak, árnyak csapódtak ki, majd váltak eggyé a fény lényeivel. Összeestem, remegtem mint egy epilepsziás...
-S a neved ezentúl: Ruclyer, a szürke fejvadász.
Elájultam.


Utószó

Érzéketlenség.... tettek bűntudat nélkül. Ennyi maradt a régi énemből. Irányítható hatalmasság vagyok. Istenekéhez hasonlatos erőm az igazság nevében öl. Nem szerethetek. Nem lehetnek barátaim. Nem élhetek. Örök társam a magány és a fájdalom. Nincs kiút, nincs nyugalmam, még itt, egy 10emeletes ház tetején sem. Minden pillanat ajándék, melyben öntudatlanul vergődöm... álmodom, vágyok,de csak az örök fájdalom a jussom. Ez lettem. Egy két lábon járó szenvedés és gyilkoló gép. Sok ezer kérdés van a fejemben, kevés válasszal. Szabad akartam lenni... íme a végeredmény. Megéri hát küzdeni? Megéri akármiért is küzdeni? Vajon ki adhat rá választ? Van olyan, aki tudna egyáltalán? Ki tudja... ki tudja.... A levegőben enyhe feszültséget lehetett érezni. Meg se fordultam.
- Ruclyer. Pár okkultista megnyitott 3 kaput és démonok százai jönnek át. Menj, zárd be őket, s ne hagyd a végső lényt megidézniük.
- Miért, ki az?
- Azathoth. Menj!
- Értettem.
Megéri küzdeni? Nem tudom. De mennem kell előre, míg világ a világ. Nincs választásom. Elvették. Mindig elveszik a lehetőségeket...

Vége
(előkészületben: Pokolból pokolba)