Slept so long...

Még fogalmam sincs mi lesz ebből az írásból. Rengeteg gondolat van a fejemben, s valamennyit muszáj kiírnom magamból... A szobában 6 fok van, rajtam kívül senki nincs itthon. A maradék cukrot ami itthon volt arra használtam fel, hogy egy baráttól kapott teát elkészítsek. A dohány kb még 3 cigire elég és itt vagyok, egyedül, magányosan, mint minden nap. Lassan másfél hete nem járok emberek közé. Közöttük valahogy magányosabbnak érzem magam, mint itthon egyedül. Kicsit unalmas is mindig ugyanazokkal beszélni, ugyanarról. Igaz, sok bölcsesség hangzik el, mivel nálam 5-10-15 évvel idősebbek takarják a társaság szót. Sajnos, csak velük tudok bármiről is beszélgetni, de az utóbbi időben úgy éreztem, ez kevés.. Jártam Budapesten és jártam Szerencs környékén is olyanok között, akik kedvelnek. Akik a barátaim. Akik hiányoznak, s akik azt mondják én is hiányzom nekik.(érdekes, mindenki milyen messze van...) fura.. Mindenkinek szokott lenni ilyen vagy olyan társasága, bandája, baráti köre ( ha csak haverságban is), akikkel leülnek, megisznak egy sört vagy sétálnak egy nagyot vagy akármi. Tudom ezek kis igények, de én ilyesmire vágyom mostanság. Egy igazi ölelésre, egy jó beszélgetésre a korombeliekkel, vagy csak maradjunk egy sörnél(:P).

Depresszió és melankólia. Anyám, nem is olyan rég így jellemezte elsőszülött fiát, vagyis engem, egy másik barátom ( ha csak poénból is), a következőket írta: Dark a te világoddal csak egy mániákus depressziós, paranoid, nihilista tudna azonosulni. Én azt furcsállom igazából, hogy világomról beszélt. Világ.. Mit is takar ez? Vajon a lélek ordítozó vágyainak átvetítését az úgy nevezett valóságba? Vagy a hozzáállást mindenhez ami körülvesz? Nem tudom, csak azt, hogy én a cirkuszomba menekültem és novellákat próbálok írni, s verseket. Csak hogy valami legyen. Csak ne a késhez nyúljak, ahányszor csak rám tör a csalódottság, a bánat, a magány nehéz súlya. Igen olvasóm, a magánynak hihetetlenül nagy súlya van, s néha kétséges, hogy elbírja e az adott személy.

Sok fele nézek egyszerre, és néha úgy érzem, túl sokat érzek, jobban mondva túlságosan érzek másokat. Kikészítenek ezek a lelki szarok. Néha azon kapom magam, hogy a megoldáson töprengek. Menjek pszihodokihoz, aki megmondja nekem, hogy jobban érti a világot, mint én? Szedjek hangulatjavítókat doktor által felírva, hogy mosolyogjak akkor, ha belül egy szörnyeteg tépkedi a lelkem? Vagy csak simán hagyjak itt mindent? Aztán rágyújtok, iszom egy teát és próbálok nem meghalni. Sokan furcsának találhatják, de például nekem a túlélés alapfeltétele a zene. Ezt nem úgy kell érteni, hogy "csak" szeretek zenét hallgatni, hanem ténylegesen, zene nélkül agresszívebb, morcosabb és ha létezik, depressziósabb vagyok. Egyszerűen azért van ez így, mert a zenében találom meg mindazt, amit a lelkem is ordít, az utcán pedig nem hallok másokat, ha netán kimegyek. Nem akarom sem az embereket, sem az utca zajait hallani. Elég ha látom és érzem őket. Tudom, sokan úgy vélhetik, hogy: Hej de okosnak hiszi magát ez az ember, de szart sem élt még meg."- Valóban, megeshet, hogy így van, s valószínűleg igaza van másoknak, akik: "sokkal értelmesebbek nálam", de egyszerűen nem érdekel más, mások véleménye, nagy tudású okosságaik ( itt kérem a hozzám közelállók ne vegyék magukra). Más téma.

Az előző posztot akkor lezárom és nem várok tovább karakter ötletekre, hisz az egyetlen reakció egy "megértem" kattintás volt... Kérdem én, milyen karaktert akart ez szimbolizálni? O.o Nos de, akkor ezek maradnak, vagy ha kedvem lesz hozzá, majd alkotok még párat.

Álombéli Múzsám sikeresen megtaláltam. Lehet tapsolni vagy ilyesmi. Milyen érdekes... sőt inkább vicces, hogy kiskorod óta reménykedsz valakiben, hogy létezik, aztán egyik percről a másikra ez a remény úgy törik darabokra, mint egy berobbantott ablaküveg. Hiába létezik.

Fáradtnak érzem magam és végtelenül szomorúnak, mert nem látok jövőképet az életemben. Tudom, talán páran megvetően nevetnek, hogy 21 évesen még mit akarsz? Vagy ellenkezőleg, ilyenkor lenéző szemekkel mondhatnák, hogy naplopó vagy lusta, illetve semmirekellő vagyok. Sajnos, fogalmam sincs, hogy vajon bármelyik is vagyok e vagy sem. Majd mások eldöntik, s kb ennyire érdekel az egész. Az egész élet...

Szar érzés minden nap úgy felkelni, hogy gyűlölöd az életed, magát az életet és a körülvevő tárgyakat, élethelyzeteket, szabályokat és embereket. Pedig igyekszem másképp érezni. Igyekszem (ha csak erőltetve is) mosolyogni, részt venni ebben az egészben. De valahogy nem megy. Én lennék a hibás? Én vagyok rosszul összerakva? Könnyen meglehet, s könnyű lenne a múltra is fogni az egészet, de (habár való igaz, hogy a múltban szerzett tapasztalatok sokban hozzájárulnak ehhez az élethelyzethez, illetve életundorhoz) már inkább úgy gondolom, hogy nem is akarok részese lenni ennek az egész vacaknak. ( Mák, hogy öngyilkos gondolataimat papírra vetem, mi?) No mindegy, azt hiszem ennyi elég. Úgy sincs sok értelme, s tévedtem: Nem lett jobb, hogy leírtam gondolataim egy részét. nagy pech, ugye?

Ui.: Finom volt a tea, köszönöm Xir.

Ui.2.: Vajon csak én vagyok olyan elcseszett, hogy sokszor remegek az érzésektől?